Menj át a tűzön!

Földanyával a kapcsolatom évekkel ezelőtt kezdődött egy Ópusztaszeren tett látogatás alkalmával. Akkor hallottam először táltos dobokat, és itt megpecsételődött a sorsom.
Legalább harminc dobos dobolt egyszerre, és a hang mely a dobokból előjött, lenyűgözött, és nem értettem hogyan tudtam eddig úgy élni, hogy nem hallottam dobot. Lábam földbe gyökerezett, a szemem megtelt könnyel, és a dob hangja bennem lüktetett.
Ráadásul a fejemben egy hang kezdett egyre erősebbé válni, mely ezt mondta: menj át a tűzön!
Csak álltam, hallgattam a dobokat, és megszűnt a körülöttem lévő világ.
Hívtak a dobok és hívott Földanya.
Az üzenet pedig ott dobolt továbbra is fejemben, és tudtam, hogy rám vár valahol egy tűz, melyen át kell majd mennem.
Szinte pillanatok alatt ott voltam az erdő közepén egy életmód táborban, ahol az utolsó program a parázson járás volt. Én voltam az egyedüli, - lakótelepi -, aki ilyen helyen még sosem volt, minden új volt, és csodálkoztam, hogy ezek az emberek milyen barátsággal, és szeretettel fogadtak.  
Déltől már nem ettünk, és átéltem életem első sámándobos meditációját. Nem akartam elhinni, ami velem történik. Azt gondoltam, majd nem tudok dobra meditálni, közben pedig olyan dolgokat éltem meg, melyeket a mai napig nem felejtek el.
A tűzhöz mindenki maga gyűjtötte a fát. Életemben először akkor mentem be egyedül az erdőbe, a fák közé. Akkor tapasztaltam meg milyen is igazán a természet közelében lenni, hallani a madarak csiripelését, a patak csobogását, rálépni egy elszáradt ágra és érezni, hallani annak roppanását. Közel volt a Föld és befogadott. Egy voltam vele.
Embermagasságú tüzet raktunk, és amíg leégett körbe álltuk, többen doboltak és énekeltünk. Még én is, pedig sosem hallott dalok, és ritmusok szóltak. Amikor leégett tűz, már senki sem beszélt. Néma csendben voltunk, és figyeltük, ahogy a táltos széthúzza a parazsat. Közben leszállt az éj, és feljöttek a csillagok.
Sötét volt mégsem féltem. Megbűvölt a parázs fénye, éreztem erejét, és tudtam, hogy ha átmegyek rajta, önmagamat fogom legyőzni. Körbe álltuk a parazsat. Először a táltos ment át, aztán szépen, lassan aki úgy érezte felkészült, megállt a parázs előtt, mélyeket lélegzett, miközben előre-hátra dőlt, és amikor úgy érezte, elindult.
Láttam, ahogy a parázs szétcsapódik az emberek lába alatt, és azt érzékeltem, hogy mégsem ég meg senki sem.
Eljött a pillanat, amikor én jöttem. A mutatott módon vettem a levegőt, és éreztem, mintha löknének hátulról..ez volt a jel, hogy megkaptam a „láthatatlan világ„ támogatását és mehetek. Én azonban biztosra akartam menni, mondván mi van akkor, ha csak úgy érzem, hogy löknek, de mégsem… J
Aztán egyszer csak ráléptem a parázsra, és nem éreztem, hogy meleg. Olyan volt, mintha felette suhantam volna át. A tűz végén pedig kitárt karokkal várt a táltos, és tiszta szeretettel öleltük meg egymást. Ezt az ölelést sem felejtem el soha. Olyan volt, mint egy hazatérés. És mit éreztem amikor tudatosult, hogy megcsináltam? Hát azt nem lehet szavakba önteni. Hegyeket és világot tudtam volna megmozgatni az örömömmel és az erőmmel. Ott abban a pillanatban tudtam, hogy nincs lehetetlen, mindenre képes.

Azon az éjszakán a csillagos ég volt a takaróm, bár aludni nem tudtam. Újra és újra éltem az egészet, pedig akkor még nem is tudtam milyen világot nyitott meg a számomra Földanya, akihez végre visszataláltam….

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Emlékezz!

Beltaine tüze

Kapcsolódj a Fényhez!